Történetünk

Mikófalva múltja a XIII. századig nyúlik vissza. Az alábbi összefoglaló a Bél nemzetség egykori birtokától a kisnemesi családokon, a tűzvészeken és a két világháborún át a mai, palóc hagyományait őrző faluig követi a község történetét.

Település a tájban

Mikófalva a Bükk hegységben, az Eger-patak felső folyásánál szétterülő kisebb medence nyugati szélén, Egertől 23 km-re fekszik. Három völgy torkollik ide, mindháromból idetörő patakokkal, amelyek itt egyesülve viselik az Eger-patak nevet. A medence északi peremén Bükkszentmárton Árpád-kori temploma áll, keleti szélén Bélapátfalva, déli végében Mónosbél húzódik meg. A falu Heves vármegyéhez tartozik.

A község az Eger-patak két oldalán, a három fakereszttel koronázott, meredek Kálvária-domb tövében terül el. A falu déli részét, az Alvéget a templom választja el az északra fekvő Felvégtől; keleti részét a helyiek Szelesnek hívják.

A közösség kialakulása

Mikófalva betelepülésének ideje pontosan nem határozható meg. A benépesülés minden valószínűség szerint a Bél – más néven Ug – nemzetség történetével függ össze, amely 1246-ban tűnik fel először az oklevelekben. A falu – akárcsak a medence többi települése: Bélapátfalva, Mónosbél és Bükkszentmárton – a Bél nemzetség tulajdona, szálláshelye volt. Az Ug nemzetség nevét a szomszédos Ugfalva puszta őrzi.

Az ősi nemzetségi birtok szétosztása során, 1282-ben Ráthold és II. Mikó (1282–1327) kapta a faluhelyet. A kialakuló települést valószínűleg erről a Mikóról nevezték el, ez azonban írásosan nem bizonyítható. Mikófalva nevének első említését 1413-ból ismerjük: ekkor a „Bekénnek mondott Benedek” ellentmondott Garai Miklós nádor parancsának, amelyben meghagyta, hogy az egri káptalan több borsodi községnek, valamint Mónosbélnek, Kisbátornak, Rátoldfalvának és Mikófalvának a birtokába iktassa be a koronát.

A XV. századtól a Bekény család volt itt a fő birtokos. A század derekán feltehetően három nemes család élt Mikófalván a Bekény famíliából – András, Tamás és Simon ága –, így a faluban három nemesi kúria állt.

A Kovácsok csaknem mindegyike, a Kelemenek kisebb hányada nemes volt.

Jobbágyok és kisnemesek – a XVI–XVII. század

A XVI. századi összeírásokból már részletesebb kép rajzolódik ki a közösség népesedési viszonyairól. Mikófalva ekkor a kuriális nemességé, vagyis a néhány jobbággyal bíró nemeseké volt. 1549-ben 5 portája, 3 „pauper”-e és 1 kúriája volt, a gabonadézsma-jegyzék ugyanakkor 18 jobbágy nevét közli. Az 1583-ban összeírt 18 jobbágy közül öten a Kelemen nevet viselték; a többi családnév: Kys, Szabó (kettő), Barta, Holló, Jakab, Demeter, Gyuvra, Kowach, Baranyai, Buza és Kalo. E nevek nagyobbrészt azoknak a családoknak az őseit rejtik, akiktől Mikófalva mai lakossága leszármazik.

A XVII. század derekán az elszegényedő kisnemesi családok – özv. Militits Györgyné, Bekény András és István – zálogba adták birtokukat alkotó telkeiket gazdaságilag megerősödő jobbágyaiknak. A jobbágyok az őket szolgálatukból elbocsátó levélben arra is engedélyt kaptak földesuraiktól, hogy nemeslevelet szerezzenek az uralkodótól. Így vált nemessé 1666 és 1695 között a Kelemen és a Kovács jobbágynemzetség számos ága.

Az 1672. évi dézsmajegyzék pusztának mondja a falut, amelynek kizárólagos birtokosa a Bekény család. 1700-ban azonban Bekény Gábor birtokait a kincstár elkobozta, és Almásy Jánosnak adományozta.

Újranépesülés, templomépítés, tűzvészek – 1700–1830

A török megszállás elől a falu lakosságának egy része elmenekült; a visszatelepülés, újranépesülés 1700–1701-ben kezdődött. A hódoltság alatt a lakosság keresztény maradt, a falu leányegyházként Bélapátfalvához tartozott. 1718-ban 9 jobbágy és 8 nemes családfő élt Mikófalván: a jobbágyok közül 4 Kelemen, 4 Farkas és 1 Baranyi, a nemesek közül 5 Kovács és 3 Kelemen.

A falunak 1720-ban fatemploma volt. 1746-ban a nemes Kovács nemzetség szilárd anyagból új templomot építtetett a falu közepén lévő dombon. 1757-ben a község területe 2220 katasztrális hold, a lakóházak száma 204, a lakosság 992 lélek volt – mind magyarok, és 15 izraelita kivételével valamennyien római katolikusok.

1808 áprilisában a falu leégett. Lángba borult a templom is a fatornyával együtt, az olvadó, lezuhanó harangok pedig a kórus boltozatát is megrongálták. 1824-ben a már helyreállított templomot a falu egy részével együtt újabb tűzvész sújtotta; 1830-ban építették újjá.

Tagosítás és a nemesi „hadak” – a XIX. század

Az 1775-ben használt községi pecsét címeralakja két széthajló ág között egy virág, felette a felirat: Mikó falva. A kisnemesek száma 1797-ben már 54, 1845-ben pedig 177 volt; közülük 25-en a Kelemen, 152-en a Kovács nevet viselték.

1829 és 1831 között földrendezés és tagosítás zajlott a faluhatárok és a tulajdonjogok tisztázására; a legelőt közösnek hagyták. Az egész határt alkotó 20 sessio így oszlott meg:

A regulációval a belterület mintegy kétszeresére nőtt, a falu települési rendje azonban nem változott jelentősen: a nyugati, délnyugati részen a Kovácsok és a Kelemenek laktak, az északi és keleti részen a volt jobbágyok és zsellérek. Ez a helyzet 1857-ben is.

Mind a néphagyományban, mind az oklevelekben kiemelt jelentősége van a nemes Kovács-féle Matyó had telkének. 1888-ban itt 24 ház állt, lakói különféle ragadványneveket viseltek: Tucsu, Banó, Matyó, Bikó, Deák, Varga, Bakos, Topa, Bugyi, Csitri, Púgyi, Kulla, Haskó. A nemes Kelemenek Kele had nevű telkén 15 lakóház állt; a Kelemenek mellé több más család is beköltözött – Kovács (Gúnár, Péter, Barna), Ferencz, Vass, Göböly és Farkas nevűek.

A XX. század

Az 1906. évi telekkönyv szerint Mikófalva határában két nagybirtokos volt: Beniczky György 220, Elek Dezső 174 holddal. A külhatár összesen 1654 katasztrális hold, a belterület 46 hold volt. A falu lakói közül 212 személynek volt ingatlanja, közülük 179-nek 10 holdnál kisebb földtulajdona.

Az 1906-os tagosítás több helyen új házhelyeket osztott a falu mellett, így a település három irányban nőtt: a Nagy út északi és délkeleti irányában, a temetővel szemben, valamint kelet felé. Az első világháborúban 30 mikófalvi esett el. 1919 után házak épültek a Széchenyi út és a patak között, a Rákóczi utca elején és az Arany János utcában.

1919-ben a népgyűlés határozata alapján a hitoktatás ellátására római katolikus lelkészt hoztak a faluba. Az első helyi káplán P. Tóth Pacifik ferences atya volt, aki Rómából engedélyt kapott arra, hogy a mikófalvi hívek lelki gondozása érdekében a zárdán kívül lakjon. 1923-ban megépült a paplak – ekkor már Baranyi András volt a lelkész –, a plébániát pedig 1938-ban állították fel.

A lakosság döntő többsége az 1930-as évekig földművelésből élt, földművesként vagy napszámosként. A 30-as évektől egyre többen helyezkedtek el a környező ipari üzemekben: bányászként, gyári és vasúti munkásként.

1936–37-ben új iskola épült a régi helyett. 1943-ban elkészült a kultúrház, amelyet Czapik Gyula egri érsek szentelt fel; köveit a lakosság hordta össze Obeda Endre plébános irányításával. Szintén az ő nevéhez fűződik a templom felújítása és a vasúti megálló épületének felépítése. A második világháborúban 23 mikófalvi esett el.

1945 után felgyorsult a környék ipari fejlődése, és a lakosság egyre nagyobb része ipari munkásként dolgozott – legtöbben a Borsodnádasdi Lemezgyárban, a Bélapátfalvi Cementgyárban, az Egercsehi Szénbányában, a Mónosbéli Szénosztályozóban, később az Egri Finomszerelvénygyárban.

A század második felében jelentősen nőtt a lakosság iskolázottsága. Ebben szerepe volt az általános iskola 7. és 8. évfolyammal való bővítésének, amely a tankötelezettség 14, majd 16 éves korig való kiterjesztéséhez kapcsolódott, valamint az 1955 és 1975 között működő dolgozók általános iskolájának, ahol sok felnőtt szerzett bizonyítványt a 8. osztály elvégzéséről. Ugrásszerűen emelkedett a középiskolát és szakmunkásképzőt végzettek aránya, és szép számmal szereztek diplomát is mikófalviak.

Néprajzi hagyományok, hagyományőrzés

Mikófalva – a környező településekhez hasonlóan – a palóc népcsoporthoz tartozik. Jeles ünnepeit, a keresztelőt, a lakodalmat és a temetést a palóc néphagyomány szerint ünnepelte és ünnepli ma is. A falu asszonyai, leányai már az 1700-as évektől kenderfonással, szövéssel foglalkoztak. Fontos hagyomány volt az idősek és fiatalok esti összejövetele a „fonóban” vagy a „tollfosztóban”, ahol népdalokkal, régi történetekkel és népi játékokkal szórakoztatták egymást.

Az egykor híres szőttesek egy része ma a Falumúzeumban látható – az 1846-ban épült, egykor Göböly Gergely tulajdonában álló házban –, a Mikófalván összegyűjtött régi használati tárgyakkal együtt.

A fonás és tollfosztás alkalmával megismert népdalkincs megőrzésére alakult meg 1932-ben a Mikófalvi Gyöngyösbokréta népdalkör, amely a második világháború miatti megszakítással, az 1950-es évektől Mikófalvi Pávakörként működött tovább. 1972-ben Nemes Józsefné vezetésével megszerveződött a Mikófalvi Néptáncegyüttes, amely a helyi hagyományokat gyűjtve feldolgozta a Mikófalvi Palóc Lakodalmast, és 1973 óta – fiatal generációk váltásával – nagy sikerrel mutatja be a hazai és külföldi vendégeknek. 1990 óta bíróságilag bejegyzett szervezetként működik a Mikófalvi Öntevékeny Hagyományőrző Népi Egyesület.

Önállóság és fejlődés – 1960-tól napjainkig

Az 1960-as évek elején megalakult a helyi termelőszövetkezet, amely később a bélapátfalvival egyesült, majd 1992-ben megszűnt. A helyi tanácsot 1973-ban összevonták a Bélapátfalvi Nagyközségi Közös Tanáccsal; 1991-ben a falu ismét önállóságot kapott, azóta helyi önkormányzat látja el a közigazgatási feladatokat. Az elmúlt évtizedekben a település infrastruktúrája is sokat fejlődött:

A fejlődés ellenére a falu lélekszáma csökken: a magasabb végzettségűek helyben nem találnak munkát, és az aktív lakosság nagy része is Egerbe vagy a környező ipari létesítményekbe jár dolgozni. Mikófalva lakónépessége 2025. január 1-jén 625 fő volt.

Fontos évszámok